Zselenszky

A Tan pusztulása
Seng-You (445-518 AD): The Scripture Preached by the Buddha on the Total Extinction of the Dharma (515 AD), Volume 55 of the Chinese Buddhist Canon
fordította Komár Lajos

Magam hallottam. A Magasztos épp Kusinagarában tartózkodott, úgy három hónappal a Parinirvánába távozása előtt. A szerzetesek és tökélyharcosok társaságában időzve, fogadta a hatalmas világi tömegeket, kik tiszteletüket tették nála. Ő szótlanul, mozdulatlanul üldögélt, vonzó kisugárzása sem volt tapasztalható.
A bölcs Ánanda tisztelete jeléül meghajolt és azt kérdezte:
-Urunk, minden alkalommal, amikor kifejtetted a Tant, magasztos ragyogásod betöltötte a teret. De most, noha nagy tömeg gyűlt össze, hogy hallhasson, az a ragyogás még kicsit sem árad belőled. Mi az oka ennek? Mert kell lennie oknak, és mi szeretnénk tudni azt.
A Magasztos nem válaszolt. Miután Ánanda harmadszor is kérdezte, végül így szólt:

-A Nirvánába távozásom után ismét eljön a Gonosz (Mara) ideje. A gonosz lelkűek szerzetessé lesznek, és belülről zilálják szét tanításomat. Közönséges, tarkabarka ruhákat viselnek majd. Bort isznak, húst esznek, élőlényeket ölnek majd azok ínycsiklandozó húsáért. Az együttérzés tudata kialszik, helyette gyűlölet és irigység kél fel bennük.

A Bódhiszattvák, Pratyéka-buddhák és Arhatok, mindannyian a gonosz lelkű szerzetesek céltáblái lesznek, gyűlölet, gúny és megvetés terjeng majd körülöttük, végül kitagadottakká válnak. Attól fogva az emberek felhagynak az erényes tettek gyakorlásával, melyek az Ösvény alapját képezik. A kolostorok elnéptelenednek, tönkremennek, végül összeomlanak.

A szerzetesek minden megfontolás nélkül anyagi javak után vetik magukat, harácsolnak. Férfiakat és nőket hajtanak uralmuk alá, földművelésre fogják őket, kivágatják az erdőket, kilövetik a vadakat, az együttérzés hiányában mindig prédára éhesek. Rabszolgáikból „szerzeteseket” és „apácákat” jelölnek ki, akik nem az Út és Erény útján járnak, és akik közös szállásaikon alantas, ösztöntől hajtott, kéjsóvár módon élnek. Ekképpen válik az Ösvény rögös, tekergő, szakadékoktól övezett hegyi kaptatóvá!
Van néhány igyekvő, megvilágosodást kereső szerzetes, de ők is eltévelyegnek. Nem gyakorolnak, nem tarják be a szabályokat. Mivel nem értik a fegyelem jelentőségét, figyelmetlen, gőgös mihasznákká lesznek. Kényeskedve válogatnak a szútrák között, és a maguk igazának bizonyítására használják azokat: mivel képtelenek megjegyezni akár egészen rövid szövegeket is, össze-vissza idézgetnek, kényük szerint ferdítenek. Dölyfösen hírnevet hajszolnak, kenetteljesen tömjénezik magukat, és a világiak kegyeire pályáznak.

Amikor a Tan a kihalás szélére jut, a nők leszek azok, akik erényes tettekkel - egy kis időre- még fenntartják azt. A lusta, tunya férfiak szót sem érdemelnek, szerzetesi mivoltuk, akár a bemocskolt anyaföld: hitehagyott tévelygők csupán.

Mikor a Tan végleg elhal, az istenségek (dévák) könnyre fakadnak. Száraz és esős évszakok rendszertelenül váltják egymást, az Öt Mag nem érik be, eluralkodik a rothadás bűze, és sokan elpusztulnak. A szegények küszködnek, a hivatalnokok nyerészkednek, és a Tanhoz fűződő viszonyuk is ekképpen jelenik meg: érzelmeik elragadják mindet. A bűnösök oly sokan lesznek, mint homok a tengerparton; erényesből csupán egy-kettő marad, hírmondónak.
Mivel a világkorszak (kalpa) a végéhez közeledik, a napok és hónapok lerövidülnek, az emberi élet időtartamával együtt, kiknek hajuk fehér lesz negyven éves korukra. A kéjsóvár, kujtorgó férfiak magjuk hullajtásával életerejüket is elveszítik, és hatvanéves korukra meghalnak. Ellenben a nők életkora hetven, sőt nyolcvan év lesz, némelyikük száz évig is elél.

Nagy árvizek jönnek majd, hirtelen módon, mindent elárasztva. Az emberek elveszítik hitüket, és reménytelenül beletörődnek az új világrendbe. A növények és az állatok válogatás nélkül mind a víz martalékává lesznek: a halak és teknősök jót lakmároznak tetemeikből.

A még megmaradt Bódhiszattvákat, Pratyéka-buddhákat és Arhatokat a Gonosz erői elűzik, és az utolsó vallási közösségek is megszűnnek. Az életben maradottak a hegyekbe menekülnek, ott lelnek menedéket; csendes nyugalommal tűrik a megpróbáltatásokat. Életük lassan, csendben, nyugalomban zajlik tovább. Életkoruk megnövekszik, az istenségek is segítik őket, mígnem Holdfény mester (Chandraprabha bodhisattva) alászáll a földre, és közös erőfeszítésük által a Tan ismét kivirágzik.

Ötvenkét évvel később a Súramgama-sutra és a pratyutpanna-szamadhi (amelyben a megvilágosodottak tíz égtája úgy ragyog, mint az égen a csillagok) idejük lejárta előtt megszűnnek, a Mahájána Kánon tizenkét könyve megsemmisül, létük a feledés homályába vész. A szerzetesi ruha színe mostantól fehér lesz.

Ahogy az olajmécses még egyszer, utoljára vakító fénnyel fellángol, úgy villan meg a Tan még egyszer, utolsó alkalommal ebben a világban. Ami ezután következik, azt nem lehet szavakba önteni. Végtelen sokára aztán megjelenik Maitreya, a következő világkorszak Buddhája. Az összes Égalatti birodalom számára eljön a béke, a haladás és a jogrend időszaka; a rothadás bűze is megszűnik. Az eső lecsendesedik, az Öt Mag ismét szárba szökken. Gyökeret eresztenek a fák. Az emberek nyolcvan láb magasra nőnek, életkoruk nyolcvannégyezer esztendő lesz, és megszámlálhatatlanul sok érző lény lel ismét békére.

A bölcs Ánanda tisztelettel meghajolt, és megkérdezte a Magasztost:
-Hogyan nevezzük ezt a tanítást? Miként méltassuk, és miként gyakoroljuk?
-Ez „A Tan pusztulása”, mindenki számára okolásul. Tiszta, valós megértést eredményez, megszámlálhatatlan sok érdem társaságában –válaszolta a Magasztos.
A tanítványok mind a négy fajtája jelen volt e beszédnél, bánatosan és szomorúan; majd fogadalmat tettek a határtalan, legmagasabb rendű Igazság elérésére.
Tiszteletük jeléül meghajoltak, és távoztak.